[ s z e l l e m ű z é s ]




2013. június 25., kedd

Türelem

Az élethez türelem kell. De a csodához bátorság kell. Az egyszerű, a csendes csoda, mikor valaki elég bátor ahhoz, hogy az életben türelmes legyen. De ez nagyon nehéz.

Márai Sándor

2013. június 20., csütörtök

Fiókom

Vétkes vágyaim, ha voltak,
becsúsztattam a fiók fenekére,
és rájuk tettem a vasalt ruhákat
szépen, rendezetten.

Aztán kihúztam a fiókot,
összegyűrtem a vasalt ruhákat,
rájuk tettem vétkes vágyaimat
szépen rendezetten.

A vétkes vágyakat kiteregettem,
mindenki láthatta őket,
nyílt bűneim alatt
elfojtott erények lapulnak.

A fiókot lomtalanításkor kidobtam,
vétkes vágyaim elavultak,
és kit botránkoztassak meg
felháborító tisztességemmel?


 Ágai Ágnes (1932 –)

2013. június 19., szerda

De hát miért?

Tele daccal, vággyal,
lefojtott és felstrófolt
ki - és meganalizált komplexusokkal,
indulattal és megadással,
hogyan gyömködöd át magad
az évek sorompóin
megkövesedett emlékekkel a zsebedben,
kudarcok göngyölegét gurítva,
tragédiák gyászdrapériájában,
hősként a korinthosi oszlopok között,
keresve egy szájat,
amelyik úgy mondja a szeretlek-et,
hogy abba belezsibonganak az érzékeid,
keresve egy csontba, bőrbe, húsba
bujtatott másikat,
aki te vagy,
mert önmagad keresed
őrült narcisztikus hajszában,
szép, kiteljesedett magadat,
és átugrod érte a tűzkarikát,
és lemégy az óceán fenekére,
és átvonaglasz a világűrön.
Mindig és mindenütt
Magadhoz igyekszel.

Magadat akarod kifejezni és kihazudni
zenében, szóban, képben,
a művészi zsenialitás tébolyában
széthasítani a szívedet és az agyvelődet,
péppé zúzni a gondolatokat
és szenvedélyeket,
és megformálni a megformálhatatlant.
Mert te vagy mindenben:
önistenséged pusztíthatatlan géniusza,
és hitvány, silány matéria, 

 sejtek, szövetek, hormonok kiszolgáltatottja,
szétesendő és meghalandó,
puszta létéért vinnyogó vakarcs.

Kit keresel hát gyötrő bukdácsolással,
féktelen nagyravágyással?
Kiben akarsz magadra lelni,
hiszen lehet, hogy csak árnyék vagy,
csak a rádsütő fénytől világítsz,
eloszlasz a ködben,
nyirok- és páraként
mások bőrére rátelepszel,
egy szélfúvásra eltűnsz,
és diadalmasan megtalálhatod
semmivé foszlott semmiségedet.


Ágai Ágnes (1932 –)

2013. június 18., kedd

Ha megidézlek

Ha megidézlek, más vagy:
önkényesen vegyítek
valódit és vágyottat össze,
játszom hamisképeddel
jóleső öncsalással,
szétszedlek, összeraklak,
mosolyodat magamra öltöm,
mozdulatodba belebújok,
hangodat a szélnek eresztem,
és az arcomba visszafújja.
Hol jársz? nem kérdem, olyan mindegy,
csak lépted vigyázom,
cipőd ismeretlen.
Ha szólnál hozzám, meg se hallanám,
elmennék melletted észrevétlen,
mostani magadhoz nincsen már közöm. 

És mégis vagy és mégis te maradtál,
arcodon az idő nem faraghat,
mert bennem született,
általam él,
és velem pusztul el.


Ágai Ágnes (1932 –)  

2013. június 17., hétfő

Elidegenedés

Valamit meg kellene tudnom magamról,
valamit be kellene vallanom magamnak,
félek, valamit elmulasztok,
nem tudom, kivel nézek szembe.
Valami furcsa bizonytalanság,
valami kínzó idegenség,
félek, valaki más felel majd,
amikor magamat megszólítom.
Félek, hogy talán sose voltam,
talán magamat csak kitaláltam,
nem vagyok azonos magammal,
csalás minden adat, bizonyíték,
más testét hordom, más ruháját,
más gondolatát írom papírra,
meg sem születtem vagy rég meghaltam,
kószálok, szélhámos kísértet,
s egyre gyanúsabb vagyok magamnak.

Ágai Ágnes (1932 –)

Ki gondol rám

Mindent megteszek
hogy békességem legyen.
De a békesség nem jön felém
hiába kiáltozok érte
hiába integetek fehér kendővel
az erkélyről.

Nagyon hosszú éjszakát éltem át
s lehet hogy eltévedtem.
A fal mögött szűkölök
a vörös téglafal mögött
melybe a feledés parancsát írták
vésővel
kalapáccsal.

Nincs is fehér kendőm
és erkély sincs itt.

Úgy zár be magányosságom
ahogyan a fát körülzárja a kérge.

Nem hallják hangomat
nem látják hogy jeleket adok le a világnak.

Egy fal mögött állok elfeledten.

Nem létező kincseimet
számlálom.

Kassák Lajos (1887 – 1967)

2013. június 13., csütörtök

Nem adom vissza

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

Ady Endre (1877–1919) 

Én nem bánnám...

Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. „Dehogy eresztlek – gondolom –, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megvakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp.


Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő

2013. június 11., kedd

Szépség

Szép vagy. Ez ellen mit tegyek?
Ujjad meséket vontat,
és mindegyik hajszáladon
hintázik egy hasonlat.

Mint egy növény, mint egy szobor
mint egy táj, enyhe napban –
valami folyton rebbenő,
s valami mozdulatlan.

Egyszerű két természeted
oly meztelen előttem:
bizony szerelmem, meghalunk;
esetleg nem egészen.

Meghal a kéj, meghal az elv,
mit annyi elme tisztel,
meghal a híd, meghal a táj,
s az új belügyminiszter.

Meghal a zöld selyemruha,
a Mont-Blanc, és a vágyam,
– mégis: folyó vagy kedvesem,
hajlékony, hosszú ágyban.

Szép vagy. Ez ellen mit tegyek?
Kötél van a nyakamba.
Hová vonszolsz? Mivé simítsz?
Eressz el! Hagyj magamra!

Nemes Nagy Ágnes  (1922 – 1991)

2013. június 10., hétfő

Üzenj

Beszélgessünk, beszélgessünk
Te meg Én
Beszélgessünk nem szegletesen kemény, hanem puha
legömbölyített szavakkal,
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan,
ahogy a tölgyfalevelei beszélnek egymással.
Mondj nekem valami szépet
hogy és is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.

Kicsikém
elképzelt madaram...
Te meg Én
beszélgessünk a világról
amiben bolyongunk
és nem találjuk egymást

Kassák Lajos (1887 – 1967)

2013. június 8., szombat

Öröm-galamb

Minél jobban készülsz az örömre, minél jobban figyeled magadat, minél jobban akarod az örömöt, annál kevésbé sikerül örülnöd. Ezért olyan siralmas a legtöbb nászéjszaka s ezért oly boldogítók némely véletlen események. Egyszóval: az öröm olyan galamb, amely a laza lélekre száll sokkal szívesebben, mint a feszült lélekre.

Füst Milán (1888 – 1967)

2013. június 6., csütörtök

Tíz lépcső

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmed – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Weöres Sándor (1913 - 1989)

2013. június 5., szerda

Nem igaz, hogy ismertelek

Nem igaz, hogy ismertelek,
hazugság, hogy láttalak is volna.
Úgy megyünk el egymás mellett,
idegenül, ismeretlen módra.

Az is csupa véletlenség,
hogy esténként utcátokba’ látnak.
Keresem ott az illatát
valami kis régi gyöngyvirágnak.

Beszélhet a világ bármit,
nem miattad visz az utam arra.
Öntözheted a muskátlit,
ki-kiállhatsz százszor a pitvarra.

Kisírhatod két szemedet,
láthatod, hogy vígan fütyörészek.
De hogyha csak egyet szólnál,
elhagynám e cudar büszkeséget.


Somogyváry Gyula

2013. június 4., kedd

Ima a gyermekekért


Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kináld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket, csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és halott anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bizom.
De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

tűz, víz, ég és főld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!


Szabó Lőrinc  (1900–1957)

2013. június 3., hétfő

Absztrakció

Csak csillagokkal borítkozom,
ó.
De fényüket már levetkezem,
ó.
A lényegesre szorítkozom,
ó.
S csak mellékesen szeretkezem,
ó…

Nemes Nagy Ágnes (1922 – 1991)

2013. június 2., vasárnap

Úgy jöttél hozzám...

Úgy jöttél hozzám, mint egy istenséghez.
S így néztem én is fel reád, aki
nem várt már semmit. Kloáka az élet,
de egymást még meg tudjuk váltani.

Zsibbadni kezd a csuklóm, ha meglátlak.
Húsz esztendőnk lesz? vagy csak két hetünk?
Üssünk a jelen borotváján sátrat.
Jövendő nincs. De hátranézhetünk.

Hogyan kell élnem? Soha élő ember
nem oktatott ki. Plátó nevelt engem
meg Epiktétosz. Ülj mellém és nézd

(s lásd másként, mint én) a forgó világot.
Vár ránk a nagy kaland. Nem magyarázok.
Azonnal dobd ki Árisztotelészt.

Faludy György  (1910 - 2006)

2013. június 1., szombat

Elgondoltam...

Elgondoltam, hogy a világ szép és változatos a földdel, az éggel és a levegővel együtt, s tele van minden olyan jóval, amire az emberek vágyódhatnak. És akit én embert eddigelé láttam, az mégis mind elégedetlen volt. S most itt van ez a rangos barát is, akiről bátran hihettem, hogy magának való boldog életet él, s hát nem más vágyódásai vannak neki is!? De bizony más, mert lám, a városból s az emberek közül a vadonba szeretne jőni, hogy egyes-egyedül keljen és feküdjék. És vele szemben itt vagyok én, aki a vadonban lakom, egyedül kelek és fekszem: s én viszont az emberek közé és városba vágyódom! Ki rendezi ezt így? Vagy ki jelöli ki az ember útjait, sohasem arrafelé, amerre ő szeretne menni?
Nagy hegyek vannak, nagy fák vannak és nagy tornyok vannak, de ezt a kérdést nagysággal fel nem érik!

Ábel a rengetegben
Tamási Áron (1897-1966)