Csalódás

Nagy csalódásokhoz nagy hit kell.

Illyés Gyula (1902 - 1983)

Augusztus

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen Nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek lángoló villanyzuhanyát.

A Föld szíve majd kicsattan; a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba. Megállt az élet és áll az idő. A kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszül a reszkető, ideges csönd.

És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren. Izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén; a vakító víztükrökön szinte hallani a tűzzápor monotón kopogását.

És zuhog a fény… Rubinok parazsa tüzel minden pipacsban; kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és az Avas derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás izzik a fény a fákon.

És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; – lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a Nyár és a Föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó színek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.

És zuhog a fény és porzik a fény… A Nyár acéllelke kiverte belőlem a sápadt bűnöket: ó, messzi most a gonosz városok levegője! – a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborékteóriák! – itt nem ismerik a bacillusokat és a baktériumokat: a Nyár csiracsókos lehellete gyujtja jövővel terhessé a lomhán hömpölygő szeleket, itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít halálra, s a Föld súlyos és tömör lelke kacagva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.

…És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a gyilkos forróság barna sebeket perzsel a homokba. – Áll az élet és áll az idő; …lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.

Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve temetem magamba a Nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben; – s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak: bordóbársony leplek símulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap.

Szabó Lőrinc (1900 – 1957)

Vannak csodák...

Az ember, mihelyt a létezését rázza meg valami gyökerestől, az egészet, a mivoltát, akkor ott áll meztelen. A lelke. Mert olyan ez, mint a fergetegek, ez aztán igazán elsöpri előle, amivel annyit nyűglődött: az apró keserveket és bajokat, s felbukkan, mint a nap, a létezésnek egy sohasem sejtett mélysége és csodás öröme. Ráeszmél arra a csodára, hogy él. 

Füst Milán (1888 – 1967)

TUDOD....

Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek

 Kányádi Sándor
(1929 –)

GYERMEKKÉ TETTÉL

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

József Attila
1936. máj.