Végül

Elveszítelek
A szenvedésedre is
méltatlan lettem

Zalán Tibor (1954-)

[JANUÁRI ÉLETKÉPEK, Élet és Irodalom, XLVI. évf., 7. szám, 2002.]

REPEDÉS

Csak néhány mondat
és életek és idők
szivárognak föl

Zalán Tibor (1954-)

[7 HAIKU, Árgus, 2001/1. szám]

ZUHOGÁS

Rögeszményeim
között rög és eszmények
– és a zuhogás

Zalán Tibor (1954-)

[ Új Forrás, 2000/10. szám (December)]

PILLANAT

Szemben ülsz velem
talán hátat fordítasz
Nézlek. Nem látlak

Zalán Tibor (1954-)

[ Új Forrás, 2000/10. szám (December)]

NULLPONT

Várod és megjön
Várod és nem jön. Sápadt
vagy és hangtalan

Zalán Tibor (1954-)

[ Új Forrás, 2000/10. szám (December)]

Szárnyak

Szálló cserepek

Elsodort viharokban

Hideg szárnyverés

Zalán Tibor (1954-)

[Zalán Tibor: Lassú halált játszik, Ister, Budapest, 2000]

Valahová

És valahová
menendez megyek - sehol
sincs lakozásom

Zalán Tibor (1954-)
[JANUÁRI ÉLETKÉPEK, Élet és Irodalom, XLVI. évf., 7. szám, 2002.]

Hit

Az eget nézte

szemébe szilánk zuhant

Át a szívéig

Zalán Tibor (1954-)

[Zalán Tibor: Lassú halált játszik, Ister, Budapest, 2000]

Méz

A fájdalmam oly érett, mint a méz már,
és bölcs és mély és terhes száz titokkal,
és minden kincseket magába foglal,
és hallgat és vár, sehova se néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
több mint a föld tünő virágival,
ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,
minden cukrot magába édesítő.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
kalászos rónán és szőlős hegyekben,
ezt szüreteltem, mert én csak röpültem,
és életem nehéz mézzé köpültem,
bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
egy csonk világban egy fájó egésszé.
Ó lankák, ó virágok messze tája,
ti telt gyümölcsök korhadt rúdakon,
s ó könny, te élet mély esszenciája,
megölt virágok méze, fájdalom.

Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

NEM TUDOM ÉN, MIÉRT JÁTSZOM

Nem tudom én, miért játszom:
pállott őszi szilvafákon
álmot gyújtok, füstje selyme
ringasson a végtelenbe,
bontson szivárvánnyá téged –:
lássalak is, ha már nézlek.
S ha még féltesz, meg ne lássál:
krumplikövön-kopogásnál
kongóbb a magány már bennem,
vasmennyboltos csönd felettem.

Vasmenyboltos csönd felettem,
kongóbb a magány már bennem
krumplikövön-kopogásnál:
ha még féltesz, meg ne lássál.


Szerelmedből kitakarlak,
látni én már így akarlak:
szivárvánnyá nyílva bennem,
csontig ható szerelemben...

...S csak a szél sír kint a fákon,
nem tudom én, nem tudom én,
tehetetlen, miért játszom

Farkas Árpád
(1944-)

Kösöntyű

Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon,
vén bánatot egy éjjel elveszítem,
és véle együtt életem s a szívem,
a szívem is, és megvigasztalódom.

S csodálkozom a fáradt, furcsa szókon,
melyek belőle ömlöttek szelíden,
szájam haragra többé nem feszítem
vérezve, átkozódva és vívódón.

De nézem a sírókat és a könnyük,
és gyászolom elvesztett bánatom,
ezt a nehéz és babonás kösöntyűt.

 Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

CSIKORGÓ

Disszonáns események közt - jégtáblákon,
disszonáns segélykiáltások,
recsegő jajszavak,
egymásnak ütődő szótöredékek,
egymásra torlódó sikoltások alatt
az emlékezet kitömött madarával...

Hervay Gizella
(1934-1982) 

HA MAJD JÖSSZ

Elédbe terítem hajnali vonatok füttyeit,
miket a várakozás lobogtat bennem,
a reggeli tojásrántották
nyitott ablakokon át
illanó illatát
terítem elébed, ha majd jössz.

És fellegléptű álmaim földreborulnak.

Letérdepelnek valahová az udvar
körtefái alatt, s megmosolyognak,
hogy milyen suta is az az első csók,
mit annyit gyúrtam, simítgattam
párnám csücskén magányos, borzas éjeken.

És félrébb állnak útadból
az ajtó előtt kucorgó tejesüvegek,
virradatok fehér menyasszonyai
félrébb állnak, ha majd jössz.

Végigbóklásszuk a kert ribizlibokrait,
a kisvárosok nagy-nagy örömeit elmesélem

Farkas Árpád
(1944-)

SZÓ

Egyetlen szóval
meg tudnánk ölni egymást.

Annyira szeretsz.
Annyira szeretlek.

Szólsz hozzám - már nem te vagy.
Szólok hozzád - már nem én vagyok.

Hangodban hallgat a válaszom.
Hangomban kiált a válaszod.

Ne is mondd, hogy ezért meg azért!

Már attól a szótól sem félek,
amivel meg tudnánk ölni egymást!

Hervay Gizella
(1934-1982)

Az élet értelme

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.

Örkény István

(1912–1979)

Találkozások

Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás! Hullám hullámmal, virág a virágtól szélcsendben, szélben mozdúlva, mozdulatlanul hány és hányféle színeváltozás, a múlandó s a múlhatatlan hányféle helycseréje!

Pilinszky János
( 1921 - 1981)

Bárhova lépek

Bárhová lépek, beléd ütközöm.
Át- és keresztül vagyok
szőve már veled.
Mozdulataiddal mozdulok,
hangodra hangolódom.
Így élünk kettős kötésben
téphetetlenül.

Ágai Ágnes
(1932–)

LEVÉLKE

Csak azt tudom, hogy egyszer
megállított a hangod,
hogy volt egy esti séta,
amire nem jött reggel,

hogy most az éjszakában
utak hálója bomlik,
és annyi ismeretlen
tárgyat sodor az áram;

csak azt tudom, hogy élni
csukott szememmel élek,
tanulom a sötétben
a perc hosszát kimérni;

felemelek egy tárgyat,
azzal, hogy majd leejtem –
kitartóan felejtem
a nagy tragédiákat.

László Noémi
(1973 - )

És a szívem is elhagyott engem

"Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
számuk sincsen, - utolértek bűneim,
amelyeket végig sem nézhetek, - számosabbak
a fejem hajszálainál, - és a
szívem is elhagyott engem."
Zsoltárok könyve 40. 13

Ez a legnagyobb bűn.
Ez a legszörnyűbb büntetés.
S a legnagyobb nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.

Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kő,
Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Őszökkel, tavaszokkal,
Bűnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.

Még néha énekelnék.
Egyszercsak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihűl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy símogató szót,
Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szűrhettem által a szívemen.

Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.

Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: "Ezerannyit adjon..." -
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül - szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.

Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bűneim,
És bűneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
Gyilkos órák, rabló pillanatok,
Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
Hová vittétek az én szívemet?
Hozzátok vissza az én szívemet, -
Szeretni akarok.


Reményik Sándor
(1890 – 1941)

Három nap...

Három nap északi szélben,
vacogásokban, ostromokban.
Pulóveremben illatod.
Hova vezet ez!?
Na hiszen... Mi a fene lesz!?

Micsoda beteges, rákfrancos élet!
Én itt nézem, te meg ott nézed,
hogy hajol meg a szélnek
a jegenyénk,
s levele hova repül el.

Így szállok én is el nemsokára,
te pedig így hajolsz majd utána
annak a személyvonatnak,
melyen utazom
haza én, haza egyedül.

Aztán csallak egy évig a feleségemmel,
Te meg majd engem a szeretőddel.
Ebből áll ki az ősz meg a tél.
Csupa csavaros kibúvó.
Csupa csalatás.

De jövő ilyenkor hazamenőben,
megint az ablaknál szeles időben,
s pulóveremben illatod...
Ugye csakis így?
Ugye így? Ugye csakis így?

Így szállok, így hajolsz és így nézek.
Így mondom újból, hogy rákfrancos élet,
és így hajol majd meg újra a szélnek
az a jegenye, az az egy,
az a hülye fa, az az egy,
na, te hülye fa...

S. O. S.

Lábujjhegyre álltak a gondolataim
megérinteni a csillagok magányát.
Egyetlen téves mozdulat

s egy világ

leverődik, lezuhan,

s vele zuhanok én is.

Hervay Gizella
(1934-1982) 

MIBE DÖGLÖK BELE?

Hidd hát, hogy szabad vagy!
Nesze, itt az illúziód, ragaszd a falra!
Ha neked jó az ilyen szabadság,
amibe beledöglök.

Ha neked jó. - Persze, véd a telefon
meg az udvariasság meg a diszkréció meg minden.
Senki sem tudja, hogy rohadt gyarmat vagyok,
mert neked illúzió kell,
mert neked eleged van a felelősségből
meg a kötelességből
meg az "egész nap azt kell tenni, amit más akar"-ból.
Hát csináld azt, amit akarsz!
Amire éppen kedved szottyan.
Ne törődj vele,
hogy beledöglök.

Az istenit! Ha ennyit se lehet,
hát otthagysz,
és abba beledöglök.

Világos, hogy otthagytam a pasast
és most beledöglök.


Hervay Gizella
(1934-1982)

Hogy örvénylik...

Hogy örvénylik a csend: már feneketlen;
Az idő éjfélre jár, hull a hó;
Én az elmúlásról elmélkedem,
És arról, ami örökkévaló…

A lámpám ég, a lelkem alig pislog,
De jó a lelkemen e félhomály;
Ilyen lehet az Isten közele -
És ilyen lehet a közel halál.

Ilyen lehet egy ködös szerelem,
Amelynek célja nincs és vágya nincs;
Csak olyan, mint egy szentjánosbogár,
S a sötét szívnek mégis drága kincs.

Magam vagyok és boldog egyedül,
Az álmaimmal; – az álom erő,
Mikor a valótól már elszakadt,
S titáni árnyék: végtelenbe nő!

Élet portáján ha koldulni röstel,
És felmagaslik némán, feketén,
És megy a maga külön útjain:
Koronás árnyék, fejedelmi rém!

Magam vagyok és boldog egyedül,
A múló élet messze, messze van,
A lámpám ég, a szívem alig rezdül,
Csak álmaim röpdösnek hangtalan,

Magam vagyok és boldog egyedül,
Éjfélután. Künn örvénylik a hó;
És az elmúlásról elmélkedem,
És arról, ami örökkévaló…

Reményik Sándor
(1890 – 1941)

Hang

Jaj, mért kiabál testemből a lélek?
Nem hiszek én már semmi csodában,
földindulás és szellemidézés
nem hozza nekem koldusi reményét.
Üres az égbolt, és a szivemre
rácsaptam én rég, szürke csokorként,
a nihilizmust. Üres a föld is,
mászunk a kérgén elhagyatottan,
és tudom azt, hogy lenn a halottak
nem többek azok sem, mint amaz “érték-
nélküli minták”, félrelöketve,
vagy mint a kabátok a ruhatárban,
míg valahol még zajdul a dráma,
hullik a könny és porzik a színpad.

Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

Csend

Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
- Ily csendről nem tudok.

De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, -
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
- E csöndet ismerem.

Kaffka Margit
(1880 – 1918)

LEVÉL HELYETT

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kékzöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel.
Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Hervay Gizella
(1934-1982)

VELED VAGY NÉLKÜLED

Veled vagy nélküled - végül megszületik az ének.
Hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek.
Én nem leszek boldogabb, ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok, ha nem mondhatom el.
Hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled - végül is megszületik az ének.

Hervay Gizella
(1934-1982) 

Szépség, egy pillanat

Mint nyomorult proli az elrobogó
nagyúr után,
úgy néztem utánad,
üdvözűlve és megalázva.
Egy pillanat volt az egész,
arra sem elég,
hogy tested felé
ugorjon véremből a vágy,
arra sem,
hogy igazán megláthassam
mindenható szépségedet:
egy pillanat volt az egész
s utána értelmetlenül
néztem a semmibe,
mint a sebesült, aki érzi
buggyanó vére melegét,
de még nem tudja,
honnan s hol érte golyó:
– egy pillanat volt az egész
s most mégis vezekelni kéne,
káromkodni, dühöngeni,
tiporni, ölni,
téged, magamat,
mindent,
mert ez az egy pillanat is
elég volt,
hogy gondolatban
megtegyek minden
becstelenséget kedvedért.

 

Szabó Lőrinc

(1900–1957)

Szélben

Nekidőlök a szélnek.
Hasítom karral-combbal.
Egész testem megfeszül.
Járni tanulok.

Nyers mozdulataim felszakítják mindazt,
ami naponta betemeti
belső szabadságomat.

Nekifekszem a szélnek.
Szétszaggatom.
Járok.


Hervay Gizella
(1934-1982)

EGY PÁRISI HAJNALON

Sugaras a fejem s az arcom,
Amerre járok, száll a csönd, riad,
Fölkopogom az alvó Párist,
Fényével elönt a hajnali Nap.

Ki vagyok? A győzelmes éber,
Aki bevárta, íme, a Napot
S aki napfényes glóriában
Büszkén és egyedül maga ragyog.

Ki vagyok? A Napisten papja,
Ki áldozik az éjszaka torán.
Egy vén harang megkondul. Zúghatsz,
Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.

Harangzúgás közt, hajnalfényben
Gyujtom a lángot a máglya alatt,
Táncolnak lelkemben s a máglyán
A sugarak, a napsugarak.

Evoé, szent ősláng, Napisten.
Még alszik itt e cifra rengeteg,
Én vártam, lestem a te jöttöd,
Papod vagyok, bolondod, beteged.

Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.
Boldog Ad-üköm pirosabb legény
Volt, ugyebár, mikor papod volt?
Hej, sápadok már ezer éve én.

Szent Napkeletnek mártirja vagyok,
Aki enyhülést Nyugaton keres,
Táltosok átkos sarja talán.
Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.

Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,
Mely, hogy kifáradt, engemet adott,
Ki sápadtan fut Napnyugatra,
Hogy ott imádja Urát, a Napot.

Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a fényt, lángot, meleget,
Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.

Keleti vérem, ez a lomha,
Szomjúhozóan issza Nyugatot:
A Napisten legbúsabb papja,
Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.

Egy nóta csal. Rég dalolhatta
Szent Ázsiában szép, vad, barna lány,
Egy illat űz, csodavirágból
Lehelte tán be egyik ősanyám.

Valami ősi, régi rontás
Száll előttem s én lehajtom fejem,
Várok valamit. S amit várok,
Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.

Mit várok? Semmit. Egy asszony
Utamba állt és néha csókot ad:
Sohse látott ez a csókos Páris
Betegebb és szomorúbb csókokat.

Várok. Lesz egy végső borzongás,
Napszálltakor jön, el fog jönni, el
S akkor majd hiába ébresztnek
Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.

Elmúlik a Napisten papja,
A legfurcsább és a legbetegebb,
Aki fáradt volt, mielőtt élt
S aki még Párisban sem szeretett.

Evoé, szent ősláng, Napisten,
Kihuny a láng, Páris riadva zúg,
Új csatára indul az Élet,
A nagyszerű, a pompás, a hazug.

Én is megyek, kóbor, pogány hős,
Új, balga Don, modern, bolond lovag,
Ki, mi van is, irtja, kiszórja
Önlelkéből az áldott álmokat.

Sugaras a fejem s az arcom,
Zúg a harang, megyek lassan tovább:
Megáldozott a dús Párisnak
Kövein a legkoldusabb nomád.

Ady Endre (1877-1919)

A kesergő szerelem (126.)

Napok jönnek, napok mennek,
De búm csak nem távozik;
És az órák elreppennek,
De sorsom nem változik:
A volkánok kifáradnak, -
De nem az én tüzeim;
Folyók, tavak kiapadnak, -
De nem az én könnyeim;
Erdők, mezők felvídúlnak,
Csillagzatok megfordúlnak,
A szerencse forgandó -
Csak inségem állandó!

Kisfaludy Sándor (1772 – 1844)

Angyal

Égbe vágytam, nem sikerűlt.
S most az kéne, amit a hernyó,
mikor érzi, hogy élni nem jó
és bőre ráncos és kihűlt:

begubózni és elaludni
s hinni, hogy ujjászületek,
szebb, tisztább és könnyebb leszek,
méltó a magasságba jutni.

Az én gubóm a sír… Belűl
ráncosodik már és kihűl
életem, e gyarló kisérlet.

Félek elaludni… Te sződd,
te csak sződd boldog szemfedőd:
benned angyal lakik, te féreg!

Szabó Lőrinc
(1900 – 1957)

Betlehemi királyok

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
Gyalog jöttünk, mert siettünk,
Kis juhocska mondta - biztos
Itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, Jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél,
Szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád.
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
Földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
Fényes csizmánk is megrogyott,
Hoztunk aranyat hat marékkal,
Tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
Aki szerecsen király.

Irul-pirul Mária, Mária,
Boldogságos kismama.
Hulló könnye záporán át
Alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál,
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
Jó éjszakát kívánok!


József Attila
(1905 – 1937)

Hova szálltál szerelem

Hova szálltál szerelem

Szárnyad szélét őrizem

Körbe-foglal a szivem

Átlátszó borostyán

Elférsz látod kis helyen

Tömör voltál s végtelen

Mint az Úr az ostyán
Nemes Nagy Ágnes
(1922 – 1991)

Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog,
érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre.
Tiszta szívből ezt kívánom!
Szaporodjon ez az ország
emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött,
soha-soha ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke,
gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!


Kányádi Sándor
(1929 –)